Itt az új jel: a románok nem bírnak kijönni a magyarellenességből – olyan az nekik, mint a hazai balnak az Orbán-fóbia

A jelenleg érvényben lévő határokon kívül élő magyarokkal szemben két szélsőséges álláspont alakult ki.

De a másik nézetet sem szeretem, amelyik bőgatyás fokostoppantással kijelenti, hogy csak az erdélyiek az igazi magyarok. Nekem ugyan az Ungváry dédapám Zilahról származott, Barabás dédnagyanyám Székelyudvarhelyről, de mindketten még Trianon előtt Budapestre, illetve az Alföldre költöztek, így nincsenek rokonaim a határon túl. Ettől függetlenül úgy érzem, pont annyi közöm van gyergyói, zentai vagy komáromi honfitársaimhoz, mint minden más magyarnak. Szerintem

Nincs ukrajnai, felvidéki, erdélyi vagy délvidéki magyar, illetve pontosan annyira van, amennyire kunsági, dunántúli, őrségi, vidéki vagy városi, magas vagy alacsony, szőke vagy barna, szegény vagy gazdag, fradista vagy újpesti magyar. Amikor valaki belerúg a magyarságba – legyen az pesti újságíró, román elnökjelölt, német politikus vagy Londonban élő zongorista –, akkor úgy tekintem, hogy belém is rúgott.

George Simion, a választásokon végül elvérzett elnökjelölt június 4-e kapcsán nem felejtett el megemlékezni a maguk érdemtelen sikeréről, s egyben

„Trianon nem Magyarország büntetése, hanem az igazság pillanata volt. Magyarország csak azt veszítette el, amit erőszakkal elfoglalt. Mi visszaszereztük, ami már a miénk volt, vérrel és akarattal.” 

Az idézettel sok probléma adódik. Ez a „visszaszerzés” körülbelül olyasmi volt, mint amikor 2019 nyarán a Honvéd Craiovában játszott a helyi csapattal. A román „szurkolók” fejbe dobták az észak-ír bírót, aki hosszas ápolás után alig bírt talpra állni. A meccset nem fújták le, mert a román rendőrség közölte az UEFA illetékeseivel, hogy ez esetben nem tudják garantálni senkinek a biztonságát, majd a továbbjutást végül tizenegyesek döntötték el,

Így aztán „vérrel és akarattal” a Craiova továbbjutott, és ezt büszkén odadörgölték az orrunk alá. Hát így megy ez.

A románok a történelmi jogukat Erdélyre az úgynevezett dákó-román elméletre alapozzák, aminek lényege, hogy a rómaiak által alapított, részben Erdélyt is magában foglaló Dacia provinciában a latinok összeolvadtak a dák őslakossággal, s így született a román nemzet.

Jó eséllyel egyébként a megszálló katonáknak nem is latin volt az anyanyelve, és például a sokkal tovább a birodalomhoz tartozó Pannóniában nem maradt vissza latinizált népesség. Ráadásul, ha elfogadjuk, hogy a megszálló rómaiak másfél évszázad alatt maradéktalanul asszimilálták az őslakosokat,

És ha a románok már a honfoglaláskor ott voltak, és úgy átvészelték a Magyar Királyság és az Erdélyi Fejedelemség elnyomó magyarosító törekvéseit, hogy nem csak nem pusztultak ki, de egyre többen lettek, akkor ez egy nagyon toleráns és barátságos uralom lehetett. Ellentétben a román fennhatósággal, amely száz év alatt megfelezte a magyar etnikumot a hozzájuk csatolt területen. 

ha valamit találtak, az is általában magyar emlék volt, így gyorsan betemették. Azért a rómaiak iránti rajongás megmaradt, amire a főtéren felállított anyafarkas is utal, a csecsén lógó Romulusszal és Remusszal. (Ezért is furcsa, ha egy magyar család 1939-ben, Máramarosszigeten éppen Romulusznak nevezi a fiát, mint a volt vezérkari főnök édesapjának esetében.)

A szabadságszerető, és az ókorig visszanyúló államisággal rendelkező oláhok annyira nehezen viselték a magyar igát, hogy rendszeresen felkeléseket szerveztek, és ősi alkotmányuk helyreállítását követelték.

(Nálunk Bocskai, Rákóczi és Kossuth is fegyverbe – és komoly alkotmányjogi vitákba – hívta a Habsburgokat bő kétszáz éven belül, és akkor a Wesselényi- vagy Martinovits-féle összeesküvésekről nem is szóltunk.)

és szikrát gyújtani Ceausescu borzalmas rezsimje ellen, mert, ugye, a puliszka magától nem robban. (És hát a Steaua Bukarest 1986-os BEK-győzelme is nagyban múlt az edző Jenei Imrén és a játékmester Bölöni Lászlón…)

Én először 1986 decemberében jártam az úgynevezett Romániában; a mai napig görcsbe rándul a gyomrom, ha a határőrök és vámosok arcára, hangjára, üvöltözésére gondolok;

ha egyszer a magyar útlevele bizonysága szerint Clujon született, s ő ijedten mondta, hogy kétéves volt, amikor áttelepültek. 

Később egyetemistaként jártunk ott; hazafelé nem vettünk vonatjegyet – senki sem vett, az volt a módi, hogy a kalauzt kellett megvesztegetni, mindenki tudta, ez így működött, ez egy ilyen ország volt –, de nem is ez, hanem valami pénzváltással kapcsolatos anomália volt a fő probléma, amiért Biharpüspökinél (ez még a román oldal)

Maguk is tisztában voltak vele, hogy ők a bibliai átok, az egyiptomi tízcsapás egyike, amivel Isten a magyarokat sújtotta. Ők ennek az eszközei, ez a legfőbb oka a létezésüknek.

Simionnak ugyan eddig sem kellett a szomszédba mennie egy kis magyarellenességért, de most különösen megsértődhetett,

Pedig lehetne vele akár közös platformokat is kialakítani, mert a jelenlegi európai fősodorról sok kérdésben hasonlókat gondol. De úgy látszik, minden egyebet felülír benne az a képzet, hogy a nagy román nemzetre a legfőbb veszélyt mégiscsak az az egymilliónyi alapvetően szorgalmas, kulturált, normális magyar jelenti, s

Nem bírnak kikecmeregni a magyarellenességükből, olyan ez nekik, mint a hazai ellenzéknek az Orbán-fóbia. Identitásuk alapja: valami értékeshez, valami alkotóhoz, valami létezőhöz képest határozzák meg magukat, vagyis a nihilt. Ha eltűnik a fény, megszűnik az árnyék. 

Ők nem tudnak egy bővített mondatot kiejteni anélkül, hogy ne a magyarokról beszéljenek.

***

(Nyitókép: Daniel Mihailescu/AFP)